Technikus vizsga után 1992-ben végre rászántam magamat, hogy életemben először elmenjek nőgyógyászhoz 19 éves voltam, ideje volt, hogy  nyolcadik éve tartó súlyos görcseimnek, s ájulásaimnak migrénjeimnek  okát felderítsem. S jött a diagnózis, Bal petefészekben ciszta van! Jöttek a gyógyszeres kísérletek. Még az eljegyzésünkre készültünk, már ott lebegett a lehetősége annak, hogy műteni kell. S miután az utolsó esélyem is elszállt, hogy elmúlik "magától", beletörődtem, hogy novemberre kitűzték a műtétemet, a petefészekből leszívatják a cisztát.

Sosem fogom elfelejteni a kórházi termet, az átélt félelmeket, s a mellettem rózsafűzért morzsoló nénit, aki félelmét nem tudta máshogy legyőzni, mint egész éjjel, hangosan imádkozott, fohászkodott. Kisebb műtéttel volt bent mint én, s mikor próbáltam vigasztalni, s kértem ne féljen, azt mondta:

Neked könnyű mert te fiatal vagy, de én aki sosem volt még beteg, nekem ez csapás.  Akkor még haragudtam rá, ma már nem.

Eljött a műtét, feküdtem az ágyban, s vártam mikor jönnek s visznek az ismeretlenbe. Bíztam, s féltem egyszerre.

Semmire sem emlékszem, csak mikor ébredtem ott volt az ágyamnál a párom, és édesanyám! Akkor tudtam meg, hogy míg aludtam, nem csak a cisztát vették ki de a  bal petefészkemet is. Egy világ dőlt össze bennem! Nem vagyok nő többé!- gondoltam, s sajnos a további életszakaszomat ez végig is kísérte!

Megingott bennem a világ. A műtétet követő vizsgálatok után a nőgyógyászat főorvosa azt mondta, hogy gyermekem sosem lehet. Ne is erőlködjek, hisz a szerveim "fejletlenek" és a petefészek eltávolítása után, már alig maradt esélyem.

Átsírtam egy éjszakát, és másnapra terveztem, hogy felbontom az eljegyzésemet, nem ítélem a páromat egy ilyen "fél" életre.

Mikor elmondtam a neki a döntésemet, ő teljesen felháborodott, s kérte, hogy én csak bízzam rá, hogy milyen életet akar élni, majd ő eldönti. s ha nem lehet családunk, akkor nem lesz! De ő szeret engem!

Telt az dő és másik orvos véleményét is kikértem. Esélyt látott még arra, hogy a jobb petefészkemet, ha működésre bírja, akkor  bármi lehet, de ne húzzuk az időt mert idő múlásával fogynak az esélyek.....

Összeházasodtunk, hogy a gyermekünk törvényes házasságba születhessen. 1993. márcios 13-án összeházasodtunk. A nászutat Sopronban töltöttük, és templomból templomba jártunk. Akkoriban nagyon sokat fordultam az Istenhez és Szűz Máriához! Nászútról is egy Szűz Mária szoborral, ölében kis Jézussal, s egy könyvvel tértem haza! A könyv  Szűz Máriáról szólt. Beleírtam egy dátumot. március 22-ét!

Kezelésről kezelésre, jártam. S terhes maradtam, csak én tudtam, hogy az imáim meghallgattattak, s nem az orvos volt a csodatevő!

A terhességem alatt olyan boldog voltam mint soha az előtt! Igazán áldott állapot volt!

Eljött az idő, a szülés időpontja, korábban sehogy sem tudtam elképzeli, hogy is lesz ez, nem  tudtam elképzelni, hogy meg tudom tenni, s tudok szülni.Azóta már tudom, hogy ha valamit még csak elképzelni sem tudok, akkor nem is fog megtörténni.

Nem is tudtam természetesen szülni! Csak császármetszéssel sikerült a világra jönnie csodálatos egészséges fiúnknak!

Március 22-e volt! (ezt a dátmot egy évvel korábban beleírtam egy könyvbe)

Szülés után hat héttel meg jött a vérzésem, ám a szoptatás ideje alatt újra nem, a nőgyógyászom ezt első menstruációnak vette, melyhez viszonyítva késett a vérzés, melyet kötelességének érzett időről időre mesterségesen, gyógyszerek segítségével meghozni. Minden hónapban magasabb adagolás kellett, mert a korábbi adag már nem volt elég, ez addig fajult, mikor egy receptet nyomott a kezembe, injekció-mondta. Váltsam ki, és hozzam vissza beadja. Kiváltottam a receptet és hosszasan áttanulmányoztam a leírtakat, a  BETEGTÁJÉKOZTATÓT. A nevére már nem emlékszem, de az olvasottakra igen. Az injekció többek között a 12 hetes terhesség elhajtására is alkalmas volt. Elszörnyedtem. Csak néztem, olvastam a papírt ,és kiszakadt belőlem, hogy NEEEEEEEEEEM! Már volt egy gyerekem, így könnyebb volt a döntés. De megtagadtam a további kezeléseket. Természetes gyógymódok, teák, talpmasszázs, agykontroll mind segítettek ideig - óráig. Ám ha bármilyen élethelyzet felborította a lelki békét, a  vérzés újra elmaradt. De többé hagyományos orvosnál ebben az ügyben nem voltam. Nem a tünetre volt szükségem, hanem egy működő mechanizmusra, arra hogy Nő vagyok, legyek. Ám fejben ezt a közben kiszőrösödő arcomra,  felkúszó kilókra nézve egyre kisebb esélyem volt. Maradt hát a beletörődés, és az útkeresés, mert valahol titkon mindig éreztem, hogy nem születtem betegnek, a folyamat visszafordítható.  Elvegetáltam beletörődve, önmagamat ilyennek elfogadva majd húsz évet, mire jelentkezett az inzulinrezisztenciám, és szívnagyobbodásom melynek tünete a szapora szívverés, s magas alsó érték volt. Gyakori mellkasi fájdalommal. Lepergett előttem édesapám története aki alól a megjelenő cukorbetegsége, májzsugora kihúzta a talajt a lába alól egész hátra levő életére. Én ezt nem csinálom, tudtam ha beszállok a mókuskerékbe nincs kiszállás, s mellette folyamatos műszakos jól kereső munkahelyemnek is búcsút inthetek, mely lehetővé teszi gyermekem taníttatását.  A sors most is karjába vett, és elvezetett a paleóhoz.

Féltem, hogy lesz e kitartásom csinálni  műszakozás mellett, miközben a családom a régi életét civilizált táplálkozását folytatja. De választásom nem maradt. Próba hétnek indult. Elmentem a székesfehérvári paleo központba, ahonnan sok jó tanáccsal és a legfontosabb hozzávalókkal jöttem haza. A próba hét olyan jól sikerült, hogy így maradtam paleósan. Ennek több mint fél éve.

Mi történt azóta? Eddíg 35 kg-t leadtam, vérnyomásom csodálatos, pulzusom normális, vércukrom tökéletes, energiám, vitalitásom hihetetlen jó. És amiről álmodni sem mertem, hogy   2014.03.22-én megjött  újra a menzeszem. Működök, nőként 42 évesen . s ez azóta is így megy.......

Ezúton szeretném megköszönni Szendi Gábornak a könyveket melyekkel megérthettem első körben, hogy tökéletes vagyok, csak nem ismertem magam, megtudhattam, hogy a PCOS egy létező dolog, és természetes folyamat a nyugati táplálkozás mellett, hogy nem selejt vagyok csak különleges.  S utat mutatott, mindazokkal a segítőkkel együtt, akik mellettem álltak, állnak, s tanácsaikkal kedvességükkel, mosolyaikkal erőt adtak, s tartottak bennem a családomnak, barátaimnak. Hozzásegítve  e  hihetetlen eseményhez, csodához! Hogy mit kaptam még lelkileg? Magamat, hogy hihetek magamban, a képes vagyok érzésre, a megtudok mindent csinálni, érzésre, a büszkeségre melyet végre önmagammal kapcsolatban érezhetek. A hitre melyet először nem kintről keresem mert magamban megtaláltam. A kulcsot melyet végre használhatok az életemhez!

Köszönöm szépen!

Kívánom ezt az érzést mindenkinek, aki mer változtatni, mer kilépni az elvárások kötelékéből, mer megkérdőjelezni, mert az élet itt kezdődik!

Ez a blog betöltötte a szerepét, hisz a terápiás célok, melyek miatt sor került a megírására, hol a hiba, a hol rontottam el, hol fordult ki az életem, hol , s hogy kellett volna másképp? A múltbeli tapasztalatokból, tanulni, az okos más kárán, én legalább a sajátomból szerettem volna. Sokat töprengtem miért hagytam ott akkor évekkel ezelőtt félbe. Pont ott a felnőttkoromnál, ott ahol minden döntésemet magam hoztam, ahol már minden eseményért melyet tettem, beleegyeztetem, terveztem az mind mind számon kérhető  lett. Hisz felnőtt vagyok! Sokáig nem tudtam ezt felvállalni, a döntéseim következményeit, a hangzatos szavak mögött sokszor elvész a gyakorlatba ültetés. Tudatosság, következetesség. A gond inkább az, hogy mindig a sodródás élményt éltem meg, hiába jártam "személyiség fejlesztő" tanfolyamra, ismerkedtem a felsőbb világokkal, vallás, agykontroll, belső béke. Az életem eseményei váratlanul toppantak be, "kívülről" .

De mégis itt vagyok. boldogan, felnőtt 20 éves fiammal, és a blogból megismert párommal 26. éve élünk, vállalva együtt a nehézségeket, az örömöket, s tesszük a feladatokat. melyek megoszlanak mikor, hogy. Hisz voltam eltartott, és lettem eltartó, voltam fenntartott, és lettem fenntartó. Kerestem a támaszt, és nyújtottam a támaszt. Együtt jöttünk erre a felnőtt életre, közösen keresve benne magunkat, a célunkat.

Sokszor volt elég, mikor megérintett egy másik élet szele, mikor erős voltam ,és hittem abban, hogy többre vagyok érdemes. Ezek a pillanatok szégyenkezéssel töltenek el. Hisz a gyengeségeimmel, betegségeimmel, mániáimmal mindig egyetlen ember fogadott el igazán. Jobban mint én saját magamat. Hálás vagyok érte végtelenül. Miért ma? miért most? nem ma, és nem most, talán most olvastam el sok év óta először, az emlékezéseimet, ahogy én látom, láttam, megéltem. Persze szubjektív, hisz csak az egyik oldal élményei kerültek ide. De alakítottak, vezettek, űztek, hajtottak előre, egy cél felé. Korábbi írásokból kiderül, hogy betegségem korai szakaszában az életemben kialakult, s rányomta a bélyegét a sorsomra. De ez volt a fő mozgatórugó, ami kerestette velem a megoldást.  Ettől vagyok az aki!

Hogy a megoldás megvan-e? IGEN! Megvan, ám erről kicsit később. Még korai. 

A sors azóta is mellettem tartja a világ legjobb barátnőjét, aki nélkül nem ment volna épp úgy ahogy férjem nélkül. Ők, akik összeszedtek, bíztak bennem, bíztattak és szeretnek, úgy ahogy én csak rövid ideje vagyok erre képes!!!!

Esküvő előtt az atyához kellett járnunk házassági tanácsadásra, oktatásra. Fantasztikus ember az ATYA, soha annak előtte, ilyen csodás emberrel nem beszélgettem spirituális dolgokról, mint vele Ágoston atyával, ott akkor. Már vártam, hogy újra mehessünk. Szóbakerültek a szellemek, szelleműzések, házasságról s annak lényegéről vallási jelentőségéről nem sok szó esett, de én végtelenül összhangban voltam vele, ott akkor. Már vártam a következő beszélgetést, hiogy mikor láthatom újra, s ihatom bölcs szavait magamba. Férjem nem érdeklődött a beszélgetéseink iránt, csak ült ott a régi kényelmes antik fotelben, néha tán még bele is aludt az oktatásba, s engem nem zavart, csak beszéltünk csak beszéltünk, csak beszéltünk.  Nem maradhattam terhes, legalábbis az orvosok szerint. Nagyon skat fordultam Istenhez hisz kérni mentem s sajnos egy időben Istent s csodás Szenteket cvsak akkor kerestem, ha Szűkségem volt a segítségükre! Ágoston atya Szent Rita segítségét ajánlotta. Az esküvőnk március 13-án volt. Alig aludtam azon az éjjelen. Izgultam, féltem, s bizonytalan voltam. Nem a választottamban kételkedtem inkább magamban.

András végtelenül nyugodt volt. Hi9hetetlen volt számomra, hogy hogy lehet valaki ilyen "nagy" napon ennyire végtelenül nyugodt!De ő az volt sőt boldog. Csak ezt várta, nagyon szerelmes volt, és tudta, hogy én kellek neki. Az öröme rám is rám ragadt, de édesapám korai halála s az, hogy ezen a napon nem lehet velem a napomra nagyobb hatással volt, mint a szerelem. Igen az a nap számomra legalább annyira szólt édesapámról, mint az újdonsűlt férjemről.  Nem tartottunk lakodalmat. Nem akartam, hogy ceremónia legyen! Ha édesapám nem táncolhat velem az esküvőmön, más táncára nem vágytam. Így az esküvő nyilvános volt, sok sok ember jött el, megnézni az eskünket, de az "azt követő vacsorán" már csak a két család volt.

Először a Polgármesteri Hivatalban voltunk, amikor aláírtuk az okiratokat, s onnan visszaültem  volna a székemre, a szoknyám abrincsa megszorult az asztal és a szék között, és egy hatalmas pálmát sodortam el, össze is tört apróra  kaspó s borult a virág. Megindultak a jóslatok természetesen, ami talán természetes volt akkor. De számomra a Hivatali esküvőnek nem volt jelentősége. Isten előtt tartottam igazinak az eskümet, s ott nyíltam meg igazán. A férjem színte szárnyalt a boldogságtól, az atya úgyszíntén. Olyan boldog volt mintha igazi gyermekét adta volna férjhez, vagy ha ő lett volna a boldog ifjú pár egyik tagja! Nagyon nagyon jól sikerült a templomi eskü, s a nyugalom ott már engem is megszállt!

Összeházasodtunk, s Sopronba indultunk nászútra a Lővérekbe, a Szieszta Hotelben. a szoba száma: 813-as szoba volt.

kalandos út volt, vonattal, átszállással, gyalog, mert épp akkor nem volt jogosítványa az én újdonsült férjemnek.

Csodás időszak volt, remény, bizakodás, boldogság. Ám a szervezetem gátat szabott a felhőtlen örömöknek. Olyan gyulladásos betegséget kaptam el, mely a szexet végtelenül megnehezítette. Fájdalommal járt az együttlét. Nagyon kellemetlen volt, viszont ellensúlyozva ezt a problémát, rengeteget mentünk, bejártuk az erdőket, mezőket várost, Tűztornyot, kis utcákat, múzeumokat, parkokat, éttermeket. Megkerestük a legolcsóbb, s legcsodásabb helyeket, élveztük, de nem egymást, hanem a közös felfedezéseket. A Hitem s vágyam, egy gyermek után behívott csodás templomokba, s kegytárgyakat vásároltam. Keresztet, rózsafűzért, Szűz Máriás gyertyát, s könyveket! A dátumot bevéstem a könyvbe. 1993. március 22-e.......

S kértem imádkoztam, s hittem, s bíztam! A nászútnak hamar vége lett, s boldogan, fáradtan, de csodás élményekkel, felfedezésekkel tértünk haza édesanyám otthonába. Hisz közös életünk hosszú ideig itt folytatódott, vagy bontakozott ki.

Édesanyám modern nő, szerettem mindíg, de megvolt köztünk a folyamatos súrlódás, egyenlőek, egyformák voltunk, s mégis végtelenül mások különbözőek. Soha nem osztottam meg vele a férjemmel közös dolgokat, problémákat. Pedig voltak. Kinek ne lettek volna, mikor  a babaprojekt az én egészségem szűkös időt hagyott nekünk, s mellette az építkezésünknek éltünk, gyűjtögettünk,  spóroltunk, terveztünk, sokszor ütköztünk, hisz ő gyakorlati ember, s én nem mindíg tudtam azonosulni az ő terveivel s fordítva. Már azon is vita volt, hogy miből legyen a házunk. Ő ugyanis szenttül meg volt győződve róla, hogy Vályogból kell építeni a házat. Én cikinek tartottam. Az emberek törtek fel a modern dolgok felé, akkor jött divatba a Yitong tégla, mi pedig vályogból építünk... Buta voltam szégyelltem. De meggyőzőtt mert okosan átlátta az álmát, s hitt benne. Megtudtuk csinálni.  Három négy év nyári munkája nem szólt másról, mint a vályogtéglák elkészítéséről. Mindent mi magunk a saját két kezünkkel készítettünk. A ház minden egyes téglája többszörösen saját kezünk álltal készült, s izzadságunk, szerelmünk tartotta össze a ház falait. Igazán nagy boldogság, az volt mikor az esküvőt követő negyedik vagy tán 5. hónapban megtudtam, hogy gyermeket várok. A munkámat azonnal feladtam, hisz a folyamatos műszakozást már nem vállatam a babával, s nem kockáztattam, az egészségünket. Férjemre még nagyobb teher hárult, én ott voltam kismamaként, építkezés folyamatban, egyetlen piciny szobában. S a gondokat lenyeltük. Kíméltük a másikat, s alkalmunk sem volt kimondani, kieszélni a problémákat. Hisz nagyon kevés idő volt, mikor tényleg egyedül voltunk, kettesben. Anyu előtt inkább hallgattam, nyeltem, s nem szóltam semmit, ugyanígy a párom is. S ha nagy ritkán valamiért anyu elutazott, alig vártuk, végre mi leszünk magunk....!

S végig veszekedtük az időt, mit boldog együttlétekre tölthettünk volna el. Hisz anbnyi minden szorult belénk, annyi feszültséget nyeltünk vissza, annyi gondolatot, sértésat tároltunk , s cipeltünk magunkban, hogy mamint kettesben maradtunk ezek kibújtak, előjöttek s megmutatkoztak! Alig vártam, hogy haza jöjjön anyu, s újra nyugalom legyen! Megszületett gyermekünk, csodás kisfiú, s nálunk boldogabb emberpár talán a világon sosem volt. Csodás gyermek bearanyozta életünket. Apró testi rendellenességgel született, s már 5 hetes korában jelentkezett egy betegség, erős izomzata, és a tavaszi fiúk sajátja a gyomorszályszűkület, melytől apró kincsünk nem tudta az ételt magához venni, már 5 hetesen a mentőben ülve vittem fel Budapestre, s aggódtunk csöpnyi életéért! Férjem végig velünk volt, áldozatos csodás ember mindent megtett értünk. Kisfiam nagyon gyorsan gyógyult, sosem sírt, s végtelen nyugalma ránk aggódó szülőkre is ránk ragadt! Amg aludt addíg a klinikával szemközti ÖRÖKIMÁDÓ templomba jártam át, és kaptam végtelen vígasztalást Istentől, akihez már jó ideje azelőtt nem fordultam. Szégyen fogott el. Hisz amióta az örömök értek, a terhesség, s a babavárás örömei, azóta elfeledkeztem Istenemről, s nem adtam végtelen hálát. A korházból való hazatérés után fel is kerestewm ismét Ágoston atyát. Aki aggódott értünk, és még a keresztelő előtt, "egy nem hivatalos" keresztséget adott a picim homlokára.  Megkeresztelte szertartáson kívül.

A gyógyulás akadálymentes volt, gyors, és hamar elerősödött a gyermek. Megejtettük a valódi igazi keresztelőt is. 

Egy jó időre áthelyeződött a hangsúly az építkezésre és a gyereknevelésre. Minden ez körül forgott. Bár a családi élet  nehezebbé, ritkábbá vált, hisz szomszédos szobában aludt édesanyám, a férjem dolgozott, a kisfiam pedig hajlamos volt felcserélni a nappalokat és az éjszakákat. Hosszú nehéz időszakot egy tragédia tört meg. Anyósom balesetet szenvedett, kizuhant a vonatból s meghalt. Apósom átadta magát a gyásznak s pár év múlva követte őt. András egyedül maradt, árván, csak mi maradtunk neki. Ikertestvérével a kapcsolata lazult, magam sem értem miért. De teljesen egyedül élnek mindketten a világban. Egymást alig alig keresve.

Még nagyobb erőkt mozgósított meg, hogy saját élete, családja legyen újra. Sokat dolgozott, s a szülői házuk eladása uán készült el a ház annyira, hogy átköltözhessünk.

Éreztem a súlyát a terhet melyet ipel, a lelkifurdalást a házért, hogy 2 embernek meg kellett hania, hogy mi átköltözhessünk- szörnyű teherként nyomta a vállunkat. De sajnos nem engedhettük meg magunknak, sem mi, sem pedig a testvéréék, hogy a házat megtarsuk, s bárki kifizette volna a másikat. Az elszakadás a múlttól mégerősebben nehezedett rá, mikor utolsó fájó édes emléktől is el kellett válnia. Elment a régi, s jött az új! Az új otthon, az új család számára. A gyerkőc 6 éves korára, mire kezdődtek az iskolása évek, addígra költörtünk át még csupasz  belső ajtók nélküli, függyönytelen otthonunkba. 

De belaktuk, s boldogan vettük birtokba. A kezdeti nehézségek eltörpültek, az emlékek, homályosodtak, a terhek megszűntek, s ott voltunk egymásnak.

Innen indultam.

Megingott bennem a világ. A műtétet követő vizsgálatok után a nőgyógyászat főorvosa azt mondta, hogy gyermekem sosem lehet. Ne is erőlködjek, hisz a szerveim "fejlettlenek" és a petefészek eltávolítása után, már alig maradt esélyem.

Átsírtam egy éjszakát, és másnapra terveztem, hogy felbontom az eljegyzésemet, nem ítélem a páromat egy ilyen "fél" életre.

Mikor elmondtam a neki a döntésemet, teljesen felháborodott, s kérte, hogy én csak bízzam rá, hogy milyen életet akar éni, majd ő eldönti. s ha nem lehet családunk, akkor nem lesz! De ő szeret engem!

Ekkor mégkomolyabbra fordult az építkezésünk. Telt az dő és másik orvos véleményét is kikértem. Esélyt látott még arra, hogy a jobb petefészkemet, ha működésre bírja, akkor  bármi lehet, de ne húzzuk az időt mert idő múlásával fogynak az esélyek.....

Összeházasodtunk, hogy a gyermekünk törvényes házasságba születhessen. 1993. márcios 13-án összeházasodtunk. A nászutat Sopronban töltöttük, és templomból templomba jártunk. Akkoriban nagyon sokat fordultam az Istenhez és Szűz Máriához! Nászútról is egy Szűz Mária szoborral, ölében kis Jézussal, s egy könyvvel tértem haza! A könyv  Szűz Máriáról szólt. Beleírtam egy dátumot. március 22-ét!

Kezelésről kezelésre, jártam. S terhes maradtam, csak én tudtam, hogy az imáim meghallgattatak, s nem az orvos volt a csodatevő!

A terhességem alatt olyan boldog voltam mint soha az előtt! Igazán áldott állapot volt!

Édesanyámnál laktunk egy kis szobában, ott vártuk a gyermekünket, András rengeteget dolgozott mind a házon, mint pedig a munkahelyen. De az örömünket semmi sem befolyásolhatta. néha még elöntött a szomorúság, ha édesapámra gondoltam, de hittem, hogy velem van!

Eljött az idő, a szülés időpontja, korábban sehogy sem tudtam elképzeli, hogy hogy is lesz ez, nem  tudtam elképzelni, hogy meg tudom tenni. Azóta már tudom, hogy ha valamit még csak elképzelni sem tudok, akkor nem is fog megtörténni.

Nem is tudtam természetesen szülni! Csak császármetszéssel sikerült a világra jönnie csodálatos egészséges fiúnknak!

Március 22-e volt! (ezt a dátmot egy évvel korábban beleírtam egy könyvbe)

Itt kicsit felgyorsultak az esmények, nem is tudom hogy mi történt velem, próbáltam összeszedni a gondolataimat, az utána elkövetkező eseményekről, de annyira a családomnak szenteltem a figyelmemet, s nem is tudom, mi volt velem az idő alatt.  Kisfiam 3 éves sem volt még, mikor anyósomat baleset érte, kizuhant a vonatból, és szörnyet halt. Nehéz időket éltünk meg. Férjem szíve is akkor keményedett meg, ritkán engedett utat a könnyeknek, s erősnek kellett mardnia, hisz édesapja alól kirántotta a talajt az élet, s nem tudott magával mit kezdeni az erős határozott feleség nélkül. Elkezdte leépíteni magát. Párom volt az egyetlen aki erősen próbálta őt visszarántani a mindennapokba, ideig órig sikerült is. Az alkoholról is néha néha lemondott, de sajnos úrrá lett rajta a gyengeség, az elhagyatottság. Rövid időn belül követte a feleségét. 2, 3 év alatt megölte magát.

Így maradtunk magunk. Istennek Hála, édesanyám itt van nekünk, de csak egymásnak vagyunk egyedül a világban! Mégis boldogan.

Már többször írtam az építkezésről, az iskola évek kezdetére készült el a házunk. Csupa természetes anyagokból, vályogból mi magunk vetettük a téglákat, minden ajtót, ablakot, a férjem készített el saját kezűleg, a tetőt, belső pucolásokat, csempézést mindent ő maga csinált.

Ezért is készült lassan, hisz soha olyanért nem fizettünk amit sajátkezűleg is el tudott készíteni. Az első szakember a villanyszerelő, és fűtésszerelő volt! Soha ilyen szorgalmas, csodálatos emberrel nem találkoztam még mint a férjem! Pedig szüleim is szorgalmas becsületes, dolgos emberek voltak, de András már megszállottan dolgozott, küzdött értünk!

Végre beköltöztünk! Mikor gyermekünk iskolába ment, addígra már az új házban laktunk.

Sosem felejtem el. Nem voltak még ajtók, az emeleten, az ablakokon, nádrolók voltak, és a forró nyár ellen úgy védekeztünk, hogy ágyruhahuzatot, és terítőket akasztottunk fel az ablakokra.  De már a sajátunkban voltunk. Egyetlen pici szobából jöttünk, s onnan az egész lakást be tudtuk rendezni. Nem is értem máig sem, hogy hogy tudtunk elférni olyan kis helyen. De hát sok jó ember kis helyen is elfér!

Sokat aggódtam, hogy édesanyámat egyedül hagytuk, mi lesz vele! Persze csak helyrajzi kérdés, hogy hol alszunk mert igazán egyedül sosem maradt! Szerencsére közel is lakunk, és hát ugyanúgy egy család vagyunk.

Csak egy fogaskerék voltam a gépezetben, egy hajtókerék, de önálló életem még itt nem volt. Feleség s anya lettem. De ki vagyok én......? Itt még nem tudtam....

Folytattuk, amit abbahagytunk-gondoltam. De nem! Más lett egészen más mindketten kipróbáltuk milyen volt egymás nélkül s ettől sokkal jobban megbecsültük egymást! Megfért a tanulás és ő is az életemben. S minél inkább mellettem állt, annál inkább odafigyeltem a tanulmányaimra, mert energiával töltöttük egymást, szárnyaltunk, s végtelen boldog időszak köszöntött az életünkbe. Családom szerette Andrást épp úgy mint engem az ő családja. S így teltek az évek. Persze megértem a szexre is mint ahogy mindenre az életben, s együtt tapasztaltuk meg a nemiséget, a boldogságot, s sosem voltak tabuk az életünkben, mert mindíg megbeszéltük az érzéseinket. Egyszerre voltunk barátok, s szerelmesek. Picit eltávolodtunk a barátnőmmel is, hisz akkoriban ismerte meg ő is azt a fiút akinek később a felesége lett, s kevesebb időnk jutott egymásra.  De ennek ellenére szavak nélkül is elég volt egymásra néznünk, s tudtuk, hogy mi történt a másikkal. Szerettem az iskolát, s jó is voltam benne, mint sokmindenben, azonban, a szerelem erősebb volt s szakadtak el a szálak lassan melyek máshova kötöttek. Kicsit kiélveztük a boldogságot a szabadságot, a szerelmet, s jött aminek jönnie kellett.

Édesapám sokat betegeskedett, de nem gondoltam, hogy ez megtörténhet. Kereshetem a külső okokat, találnék is bőven, a munkája, az orvosok, s minden külső körülmény azonban az igazság, hogy nem vigyázott magára, de legfőképp nem érezte, hogy mennyire értékes! Miután leszázalékolták, fél embernek érezte magát, abból a korból jött, ahol a férj eltartja a családját. S a betegsége miatt "könyöradomány"- volt a nyugdíja, édesanyám lett a fő kereső, bátyám építkezett, én tanultam, ő küzdött, hasznossá tette magát. De feladta. S a kórházból, miután egy gyomorvérzéssel beszállították, többé, már nem jött vissza!

Elment!

Utolsó szavai: Tanulj leányom!

Andrással is beszélt, és áldását adta ránk!A világ legcsodálatosabb embere ment el akkor! üres lett a világ! Ültem a buszon s néztem a kúszó felhőket az égen s elképzeltem amit ott ül, a felhők tetején, és néz, figyel!

Hinni akartam, hogy nincs vége! Minden erőmmel kutattam, a reinkarnációt, olvastam az akkor berobbanó spirituális irodalmakat! S bíztam, bíztam, bíztam!

Az idő telt, a nyílt seb nyomán már csak a hegek maradtak. S a hit, hogy még egyszer találkozunk!

Elvégeztem az iskolát, érettségit, majd technikus vizsgát is tettem. Kósza ötletet, hogy tovább tanuljak, hamar hagytam hogy tova sodródjon, hisz kimerült voltam a tanulástól, nem tehettem több terhet édesanyámra, így is nagy áldozat volt a részéről, hogy ezt is megtehettem.De sosem mondta, s sosem nélkülöztem, sőt! Ő maga varrta nekem a ruháimat, csodás ruhakölteményeket varázsolt elő, a divatlapokból léptem ki s mindenki irígyelt a szép egyedi ruháimért! Különleges voltam s egyedi tőlük! Még tehetős barátnőim is eljöttek, s nekik is varrt édesanyám, kabátokat, s sokmindent! Ahelyett, hogy szégyenkeztem volna a "szegénységemért" büszkén emelt fővel járhattam. S most amint e szavakat leírom, jutott eszembe, hogy ketten voltunk, az osztályban, akinek az édesanyja varta a ruháit, s nem a drága márkás holmikat hordtuk, ÉN, és Andrea a legjobb barátnőm! 

Az András nem tudom, hogy bírta volna ki, ha tovább tanulok hisz az osztálykirándulásokra alig engedett el! Persze nem tartott vissza, de láttam a vívódását! S a végére már nagyon megértünk arra, hogy összekössük az életünket!

Még apám élt mikor megvettünk egy telket közösen az Andrással. Már az építkezést terveztük, ő az építőipar nagy ismerője, s nem akart várni, míg esküvő lesz, vagy bármi, nem akarta az időt elpocsékolni, így még tanuló koromban, elkezdtünk építkezni. A tételeket is úgy tanultam, hogy közben a háznál ásták az alapot. Nem is értem, hogy mitől volt bennünk ez az elszántság, s magabiztosság! Csak tettük a dolgunkat! Az volt az álmunk, hogy akkor házasodunk össze, ha elkészül a házunk, s oda megyünk nászútra!

De hát ember tervez, Isten végez......

Technikus vizsga után végre rászántam magamat, hogy életemben először elmenyjek nőgyógyászhoz. S akkorra már nyolcadik éve tartó súlyos görcseimnek, s ájulásaimnak okát felderítsem. S jött a diagnózis, Bal petefészekben ciszta van! Jöttek a gyógyszeres kísérletek. Még az eljegyzésünkre készültünk, már ott lebegett a lehetősége annak, hogy műteni kell. S miután az utolsó esélyem is elszállt, hogy elmúlik "magától", beletörődtem, hogy novemberre kitűzték a műtétemet, a petefészekből leszívatják a cisztát.

Sosem fogom elfelejteni a kórházi termet, az átélt félelmeket, s a mellettem rózsafűzért morzsoló nénit, aki félelmét nem tudta máshogy legyőzni, mint egész éjjel, hangosan imádkozott, fohászkodott. Kissebb műtéttel volt bent mint én, s mikor próbáltam vígasztalni, s kértem ne féljen, azt mondta:

Neked könnyű mert te fiatal vagy, de én aki sosem volt még beteg, nekem ez csapás.  Akkor még haragudtam rá, ma már nem.

Eljött a műtét, feküdtem az ágyban, s vártam mikor jönnek s visznek az ismeretlenbe. Bíztam, s féltem egyszerre.

Semmire sem emlékszem, csak mikor ébredtem ott volt az ágyamnál a párom, és édesanyám! Akkor tudtam meg, hogy míg aludtam, nem csak a cisztát vették ki de a petefészkemet is. Egy világ dőlt össze bennem! Nem vagyok nő többé!- gondoltam, s sajnos a további életszakaszomat ez végig is kísérte!

S itt ki szeretnék térni valakire, akit már említettem, a barátnőm! 

Egy csodás ember, aki akkor szegődött mellém, s azóta is néma, szótlan megfigyelőm, társam, hol közelről, hol kicsit távolabbról. A LEGIGAZABB Barátnőm! Andrea! Szakközép iskola első évében, már éreztük, hogy ez a barátság sosem fog szűnni, egymásért szurkoltunk, együtt, nevettünk, s együtt sírtunk! Ez a bizonyos nyár, mikor András elhagyott, vagyis mikor elküldtem, Andi nélkül nem lett volna ilyen mesés! Együtt mentünk mindenhova, egymásnál aludtunk, éjszakai fürdőztünk, kibeszéltük a fiúkat. De végtelenül boldogok voltunk.
Egy este, a Velencei-tavi élményeket követően, még zsongott a fejünk, s éjszakákat átdumáltunk. Náluk aludtunk, azaz csak szerettünk volna, de valamelyőnk mindíg megtörte a csendet, és nevetgéltünk. Már kora hajnalban, jó lett volna aludni, ezért felvetette, hogy hallgassunk zenét. A klasszikus zenétől mindíg elálmosodik mondta, s már hozta is a bakelitalbumot, s felcsendült a 4 évszak Vivalditól.... Csodaszépen szólt. Annyira magával ragadott minket, hogy az alvás lehetősége végleg tovatűnt, inkább hallgattuk a zenét, s csicseregtünk hozzá. Tovább nem bírva a forgolódást,  felkeltünk s irány újra a Velencei-tó! S ez a nyár így telt.  Alkalmat kaptunk arra, hogy igazán megismerjük egymást, s nem utolsósorban önmagunkat.  Hallgattuk egymás zeneistílusát, s nem tetszett, azonban elfogadtuk a más irányzatot, sőt, azt hiszem egy idő után még meg is szerettük, hisz a mai napig amint felhangzik az Edda együttes bármely száma, nekem a legcsodálatosabb ember jut az eszembe akit valaha megismertem!  S ekkora kegyelembe részesített az Isten, hogy a nehéz időszakok előtt kaptam valakit, aki mellettem állt, s én is mellette! Mert igen, a nehéz időszak csak eztán következett. Meghalt az édesapám. Akit a világon mindennél jobban szerettem! De addíg azonban még történt egy s más.......


Vége lett a nyárnak, s a fiú sehol...

November volt már, a szobámban tanultam, s fura hangok szűrődtek be a szobába... Figyeltem, s az ajtóm ablakát takaró függönyt félrhúztam. Akkor láttam, hogy ITT VAN! Nálunk! Édesapámmal beszélget! Egymásba nyíló szobák, sehogy sem tudtam észrevétlenül kimenni, ám a büszkeségem ezt nem is engedte.

Vártam, tanultam, azaz csak próbáltam, persze nem tudtam odafigyelni. WC-re kellett volna mennem. Ez is jókor jön gondoltam. Akkor sem megyek ki! Már fájt a hasam, órák teltek el, csak nem ment haza! Erőt kellett vennem magamon, és kimentem. Emelt fővel büszkén, előkelő léptekkel átsétáltam a szobán, oldalra sem néztem. S ugyanígy vissza! Rá sem néztem! Akkor aznap nem beszéltünk, viszont a látogatások gyakorivá váltak, s elkerülhetetlen volt a beszélgetés. Ekkortól számolom, a kapcsolatunkat. 1988. 11.11én egy más síkon kezdtük el az életünket.

Tehát elkészítettem a szótlan, gátlásos félénk kislányt! S nem tetszett! Jöttek a gondok fogyókúrák, bő ruhák, szemérmesség a négyzeten!

Természetesen korunk régen is kivetette magából az ilyen emberkéket, mint jó magam. Az osztálytársaim csúfoltak, a felnőttek sem voltak kíméletesebbek, de ez természetes ma már tudom, hisz saját gondolataim a testemről jöttek áramoltak vissza hozzám, hisz ezt a világot én hoztam létre, már jó korán neki láttam, s mily hatalmas átalakulást vittem véghez kis idő alatt! Csak épp ez nem művészet, hisz elrontani az életünket sajnos mindannyian tudjuk. Sokszor végig sem gondoljuk, mit teszünk magunkkal, sőt mindezt a külvilág tette velünk!

Azért egy hatalmas elhatározásra jutottam! LEFOGYOK! Velem ezt többé nem csinálják az iskolában, hogy csúfolnak, és pasizni szerettem volna, de legalábbis tetszeni nekik! Így aztán mire a szakközépiskola elkezdődött, csodás átalakuláson mentem át! A csúf hernyóból, egy gyönyörű pillagó mászott elő! Gyönyörű, színes, csodás lényként!

Végre az osztályban, én is egy voltam a többi közül, nem az a bizonyos, hanem egy csodás fantasztikus, okos lány!

Így kell ezt csinálni gondoltam! Végtelen büszkeséget éreztem! A siker mámorossá tett!

Ilyen boldog mint akkor, előtte tán sosem voltam!

Volt egy fiú, nagyon, kedves aranyos, nagyhangú, vicces, helyes, stb......

Még a fogyókúrám előtt ismertem meg, gombóc koromban, s érdekes, hogy neki akkor is úgy is tetszettem. Sokat járt felénk látszólag véletlenül, néha meg-; megállt beszélgetni. Azonban egy ideig nem közeledett felém!

Számomra is meglepő volt, mikor elhívott moziba! Sajnos már nem emékszem mi volt az első ilyen film, de később jött a többi, esténként moziba jártunk, nagyokat beszélgettünk. Nagyon jó volt! Viszont idősebb volt nálam, 5 évvel. Ideálisnak tűnik, de ha számításba veszem, hogy én 14, ő pedig 19, gondolom mondanom sem kell, mit akart ő és mit én!

Kerülgettük a témát, és időt kértem, a szexig sokáig nem jutottunk el. Közben őt bevitték katonának! (Akkor még volt ilyen)! Levelezésekkel folytatódott, s szövődött egyre szorosabb szál közöttünk!

Mikor hazajöhetett, végtelen vágyát sorra NEM tudta megélni, mert kezdett előbújni belőlem a régi kislány a gátlásokkal teli, erős várfalak mögött bújó énem, aki félt a testi közelségtől!

Válaszút elé állított. Ha nem fekszem le vele, el fog hagyni! Sosem hagytam, hogy zsaroljanak, már akkor sem. Így elküldtem, menjen Isten hírével!

Ha azt gondolnátok, hogy én ettől újra visszagubóztam, bizony tévedtek! Hisz sokan áhitoztak utánam, és én boldogan végig flörtöltem azt az időszakot. Nem kellett senki, mert én mást szerettem. Csak a vadászösztönömet éltem ki. Megtanultam, hogy kell felhívni a figyelmét a fiúnak, úgy, hogy ő azt észre se vegye! S utána magától kezdett közeledni felém. Ostromoltak, szerelmeslevelekkel, ajánlatokkal, szép szavakkal, de nekem tovább már senki sem kellett. Csak az érzés kellett, hogy ha akarnám az enyém lehetne, kinéztem s meghódítottam! Nagyon tudtam, hogy kell ezt csinálni, mikor ne nézzek rá, s legyek elutasító, s kegyetlenül hagytam őket epedezni utánam......!

Folyt köv.....

Megpróbálom elmesélni, hogy s mint kerültem IDE, a Végtelenből a Most-ba, a kintről a Bentre! Azaz önönmagamhoz, s mely nehézségekbe ütköztem! Előrebocsátom, már most, hogy nem voltak nagy csaták a világgal, a sárkánnyal is más vívott értem, míg én Csipkerózsika édes- bús-nehéz-végtelennek tűnő álmát aludtam! Igen addíg küzdöttek értem, mások, s szórták a csillámport az égből, s ami ebből a rengeteg csillogó darabkából eljutott a tudatomig az igen kevéske villanásként látszott a mély alvás közben.

De nem adták fel, és hát segítségül itt van az én örök belső bölcs Vilim, aki játékosan szabadon szárnyalt, míg a racionális elmém kereste a válaszokat!

Hol is kezdődött.....

Gyermekkoromban, mikor először néztem kívülállóként magamat, s az a kérdés merült fel bennem, hogy miért vagyok az aki, nevezzük most VILI-nek (lány Vili jó?), s milyen érzés lehet abban a másik testben.... a barátnőm mit érez, a bőrében, az ő szüleivel, az ő testében. S mi az amit lát a testén, ha magára pillant! Szereti-e ezt a földi testet, s nem lehetne-e egy napra cserélni, csak, hogy megéljem aztt, HOGY MILYEN lenne, volt és lesz! De ezt akkor még nem tudtam! S nem azért tekintettem ki az életemből, s akartam a másét, mintha nekem nem lett volna jó! De igen! Nagyon jó volt! Csodás szüleimmel még csodásabb gyerekkorban nőttem fel!

Persze már 5 évesen meginogtam, hogy akarom e ezt a földi életet, s egy mérgezés folytán kórházba kerültem, ahol a veséim leálltak, s élet-halál közt voltam. Drága szüleim imádsága oly erősnek bizonyult, hogy az állapotom váratlanul javulni kezdett, s gyors gyógyulásba kezdtem!

Eddíg voltam gyermek.

Ettől kezdve jelentkeztek a lelki gondjaim, s testi tüneteim.

Az első, hogy újra 5 éves koromtól bepisiltem. S ez végig kísért kisiskolás koromig, tán tovább is. Olyan gátlásokat kezdtem ettől táplálni, melyek a női érésemet is átformálták, s megnehezítették.

A női baj, első alkalmától kezdődően, végtelen, fájdalmak, görcsök, s ájulások kísérték, a sokak álltal jelentéktelen, átlagos eseményt!

Rengeteg magyarázatot kellett adnom a tanáraimnak, orvosoknak, minden egyes alkalommal, mikor hazakéretőztem, és igazolást kértem. Így átolvasva már látom, miért féltem mindíg tőlük, s miért gyűlöltem meg a női jegyeket. Hisz csak a baj volt velük....

Alkatom, természetesen a gátlásos félénk önmaguk köré várat építő lányokéhoz lett hasonló, kissé molett lettem, hova tűnt már akkorra a "gyári beállítás" az a végtelenül, boldog, vékony kistermetű örökmozgó kislány! Természetesen ott van még mindíg, a mai napig, jól beágyazva, pihe puha falak közé bújva, az élet igazságtalanságai, a fájdalmak elől, a gátlások börtönében.

Folyt köv........