S itt ki szeretnék térni valakire, akit már említettem, a barátnőm! 

Egy csodás ember, aki akkor szegődött mellém, s azóta is néma, szótlan megfigyelőm, társam, hol közelről, hol kicsit távolabbról. A LEGIGAZABB Barátnőm! Andrea! Szakközép iskola első évében, már éreztük, hogy ez a barátság sosem fog szűnni, egymásért szurkoltunk, együtt, nevettünk, s együtt sírtunk! Ez a bizonyos nyár, mikor András elhagyott, vagyis mikor elküldtem, Andi nélkül nem lett volna ilyen mesés! Együtt mentünk mindenhova, egymásnál aludtunk, éjszakai fürdőztünk, kibeszéltük a fiúkat. De végtelenül boldogok voltunk.
Egy este, a Velencei-tavi élményeket követően, még zsongott a fejünk, s éjszakákat átdumáltunk. Náluk aludtunk, azaz csak szerettünk volna, de valamelyőnk mindíg megtörte a csendet, és nevetgéltünk. Már kora hajnalban, jó lett volna aludni, ezért felvetette, hogy hallgassunk zenét. A klasszikus zenétől mindíg elálmosodik mondta, s már hozta is a bakelitalbumot, s felcsendült a 4 évszak Vivalditól.... Csodaszépen szólt. Annyira magával ragadott minket, hogy az alvás lehetősége végleg tovatűnt, inkább hallgattuk a zenét, s csicseregtünk hozzá. Tovább nem bírva a forgolódást,  felkeltünk s irány újra a Velencei-tó! S ez a nyár így telt.  Alkalmat kaptunk arra, hogy igazán megismerjük egymást, s nem utolsósorban önmagunkat.  Hallgattuk egymás zeneistílusát, s nem tetszett, azonban elfogadtuk a más irányzatot, sőt, azt hiszem egy idő után még meg is szerettük, hisz a mai napig amint felhangzik az Edda együttes bármely száma, nekem a legcsodálatosabb ember jut az eszembe akit valaha megismertem!  S ekkora kegyelembe részesített az Isten, hogy a nehéz időszakok előtt kaptam valakit, aki mellettem állt, s én is mellette! Mert igen, a nehéz időszak csak eztán következett. Meghalt az édesapám. Akit a világon mindennél jobban szerettem! De addíg azonban még történt egy s más.......


Vége lett a nyárnak, s a fiú sehol...

November volt már, a szobámban tanultam, s fura hangok szűrődtek be a szobába... Figyeltem, s az ajtóm ablakát takaró függönyt félrhúztam. Akkor láttam, hogy ITT VAN! Nálunk! Édesapámmal beszélget! Egymásba nyíló szobák, sehogy sem tudtam észrevétlenül kimenni, ám a büszkeségem ezt nem is engedte.

Vártam, tanultam, azaz csak próbáltam, persze nem tudtam odafigyelni. WC-re kellett volna mennem. Ez is jókor jön gondoltam. Akkor sem megyek ki! Már fájt a hasam, órák teltek el, csak nem ment haza! Erőt kellett vennem magamon, és kimentem. Emelt fővel büszkén, előkelő léptekkel átsétáltam a szobán, oldalra sem néztem. S ugyanígy vissza! Rá sem néztem! Akkor aznap nem beszéltünk, viszont a látogatások gyakorivá váltak, s elkerülhetetlen volt a beszélgetés. Ekkortól számolom, a kapcsolatunkat. 1988. 11.11én egy más síkon kezdtük el az életünket.