Esküvő előtt az atyához kellett járnunk házassági tanácsadásra, oktatásra. Fantasztikus ember az ATYA, soha annak előtte, ilyen csodás emberrel nem beszélgettem spirituális dolgokról, mint vele Ágoston atyával, ott akkor. Már vártam, hogy újra mehessünk. Szóbakerültek a szellemek, szelleműzések, házasságról s annak lényegéről vallási jelentőségéről nem sok szó esett, de én végtelenül összhangban voltam vele, ott akkor. Már vártam a következő beszélgetést, hiogy mikor láthatom újra, s ihatom bölcs szavait magamba. Férjem nem érdeklődött a beszélgetéseink iránt, csak ült ott a régi kényelmes antik fotelben, néha tán még bele is aludt az oktatásba, s engem nem zavart, csak beszéltünk csak beszéltünk, csak beszéltünk.  Nem maradhattam terhes, legalábbis az orvosok szerint. Nagyon skat fordultam Istenhez hisz kérni mentem s sajnos egy időben Istent s csodás Szenteket cvsak akkor kerestem, ha Szűkségem volt a segítségükre! Ágoston atya Szent Rita segítségét ajánlotta. Az esküvőnk március 13-án volt. Alig aludtam azon az éjjelen. Izgultam, féltem, s bizonytalan voltam. Nem a választottamban kételkedtem inkább magamban.

András végtelenül nyugodt volt. Hi9hetetlen volt számomra, hogy hogy lehet valaki ilyen "nagy" napon ennyire végtelenül nyugodt!De ő az volt sőt boldog. Csak ezt várta, nagyon szerelmes volt, és tudta, hogy én kellek neki. Az öröme rám is rám ragadt, de édesapám korai halála s az, hogy ezen a napon nem lehet velem a napomra nagyobb hatással volt, mint a szerelem. Igen az a nap számomra legalább annyira szólt édesapámról, mint az újdonsűlt férjemről.  Nem tartottunk lakodalmat. Nem akartam, hogy ceremónia legyen! Ha édesapám nem táncolhat velem az esküvőmön, más táncára nem vágytam. Így az esküvő nyilvános volt, sok sok ember jött el, megnézni az eskünket, de az "azt követő vacsorán" már csak a két család volt.

Először a Polgármesteri Hivatalban voltunk, amikor aláírtuk az okiratokat, s onnan visszaültem  volna a székemre, a szoknyám abrincsa megszorult az asztal és a szék között, és egy hatalmas pálmát sodortam el, össze is tört apróra  kaspó s borult a virág. Megindultak a jóslatok természetesen, ami talán természetes volt akkor. De számomra a Hivatali esküvőnek nem volt jelentősége. Isten előtt tartottam igazinak az eskümet, s ott nyíltam meg igazán. A férjem színte szárnyalt a boldogságtól, az atya úgyszíntén. Olyan boldog volt mintha igazi gyermekét adta volna férjhez, vagy ha ő lett volna a boldog ifjú pár egyik tagja! Nagyon nagyon jól sikerült a templomi eskü, s a nyugalom ott már engem is megszállt!

Összeházasodtunk, s Sopronba indultunk nászútra a Lővérekbe, a Szieszta Hotelben. a szoba száma: 813-as szoba volt.

kalandos út volt, vonattal, átszállással, gyalog, mert épp akkor nem volt jogosítványa az én újdonsült férjemnek.

Csodás időszak volt, remény, bizakodás, boldogság. Ám a szervezetem gátat szabott a felhőtlen örömöknek. Olyan gyulladásos betegséget kaptam el, mely a szexet végtelenül megnehezítette. Fájdalommal járt az együttlét. Nagyon kellemetlen volt, viszont ellensúlyozva ezt a problémát, rengeteget mentünk, bejártuk az erdőket, mezőket várost, Tűztornyot, kis utcákat, múzeumokat, parkokat, éttermeket. Megkerestük a legolcsóbb, s legcsodásabb helyeket, élveztük, de nem egymást, hanem a közös felfedezéseket. A Hitem s vágyam, egy gyermek után behívott csodás templomokba, s kegytárgyakat vásároltam. Keresztet, rózsafűzért, Szűz Máriás gyertyát, s könyveket! A dátumot bevéstem a könyvbe. 1993. március 22-e.......

S kértem imádkoztam, s hittem, s bíztam! A nászútnak hamar vége lett, s boldogan, fáradtan, de csodás élményekkel, felfedezésekkel tértünk haza édesanyám otthonába. Hisz közös életünk hosszú ideig itt folytatódott, vagy bontakozott ki.

Édesanyám modern nő, szerettem mindíg, de megvolt köztünk a folyamatos súrlódás, egyenlőek, egyformák voltunk, s mégis végtelenül mások különbözőek. Soha nem osztottam meg vele a férjemmel közös dolgokat, problémákat. Pedig voltak. Kinek ne lettek volna, mikor  a babaprojekt az én egészségem szűkös időt hagyott nekünk, s mellette az építkezésünknek éltünk, gyűjtögettünk,  spóroltunk, terveztünk, sokszor ütköztünk, hisz ő gyakorlati ember, s én nem mindíg tudtam azonosulni az ő terveivel s fordítva. Már azon is vita volt, hogy miből legyen a házunk. Ő ugyanis szenttül meg volt győződve róla, hogy Vályogból kell építeni a házat. Én cikinek tartottam. Az emberek törtek fel a modern dolgok felé, akkor jött divatba a Yitong tégla, mi pedig vályogból építünk... Buta voltam szégyelltem. De meggyőzőtt mert okosan átlátta az álmát, s hitt benne. Megtudtuk csinálni.  Három négy év nyári munkája nem szólt másról, mint a vályogtéglák elkészítéséről. Mindent mi magunk a saját két kezünkkel készítettünk. A ház minden egyes téglája többszörösen saját kezünk álltal készült, s izzadságunk, szerelmünk tartotta össze a ház falait. Igazán nagy boldogság, az volt mikor az esküvőt követő negyedik vagy tán 5. hónapban megtudtam, hogy gyermeket várok. A munkámat azonnal feladtam, hisz a folyamatos műszakozást már nem vállatam a babával, s nem kockáztattam, az egészségünket. Férjemre még nagyobb teher hárult, én ott voltam kismamaként, építkezés folyamatban, egyetlen piciny szobában. S a gondokat lenyeltük. Kíméltük a másikat, s alkalmunk sem volt kimondani, kieszélni a problémákat. Hisz nagyon kevés idő volt, mikor tényleg egyedül voltunk, kettesben. Anyu előtt inkább hallgattam, nyeltem, s nem szóltam semmit, ugyanígy a párom is. S ha nagy ritkán valamiért anyu elutazott, alig vártuk, végre mi leszünk magunk....!

S végig veszekedtük az időt, mit boldog együttlétekre tölthettünk volna el. Hisz anbnyi minden szorult belénk, annyi feszültséget nyeltünk vissza, annyi gondolatot, sértésat tároltunk , s cipeltünk magunkban, hogy mamint kettesben maradtunk ezek kibújtak, előjöttek s megmutatkoztak! Alig vártam, hogy haza jöjjön anyu, s újra nyugalom legyen! Megszületett gyermekünk, csodás kisfiú, s nálunk boldogabb emberpár talán a világon sosem volt. Csodás gyermek bearanyozta életünket. Apró testi rendellenességgel született, s már 5 hetes korában jelentkezett egy betegség, erős izomzata, és a tavaszi fiúk sajátja a gyomorszályszűkület, melytől apró kincsünk nem tudta az ételt magához venni, már 5 hetesen a mentőben ülve vittem fel Budapestre, s aggódtunk csöpnyi életéért! Férjem végig velünk volt, áldozatos csodás ember mindent megtett értünk. Kisfiam nagyon gyorsan gyógyult, sosem sírt, s végtelen nyugalma ránk aggódó szülőkre is ránk ragadt! Amg aludt addíg a klinikával szemközti ÖRÖKIMÁDÓ templomba jártam át, és kaptam végtelen vígasztalást Istentől, akihez már jó ideje azelőtt nem fordultam. Szégyen fogott el. Hisz amióta az örömök értek, a terhesség, s a babavárás örömei, azóta elfeledkeztem Istenemről, s nem adtam végtelen hálát. A korházból való hazatérés után fel is kerestewm ismét Ágoston atyát. Aki aggódott értünk, és még a keresztelő előtt, "egy nem hivatalos" keresztséget adott a picim homlokára.  Megkeresztelte szertartáson kívül.

A gyógyulás akadálymentes volt, gyors, és hamar elerősödött a gyermek. Megejtettük a valódi igazi keresztelőt is. 

Egy jó időre áthelyeződött a hangsúly az építkezésre és a gyereknevelésre. Minden ez körül forgott. Bár a családi élet  nehezebbé, ritkábbá vált, hisz szomszédos szobában aludt édesanyám, a férjem dolgozott, a kisfiam pedig hajlamos volt felcserélni a nappalokat és az éjszakákat. Hosszú nehéz időszakot egy tragédia tört meg. Anyósom balesetet szenvedett, kizuhant a vonatból s meghalt. Apósom átadta magát a gyásznak s pár év múlva követte őt. András egyedül maradt, árván, csak mi maradtunk neki. Ikertestvérével a kapcsolata lazult, magam sem értem miért. De teljesen egyedül élnek mindketten a világban. Egymást alig alig keresve.

Még nagyobb erőkt mozgósított meg, hogy saját élete, családja legyen újra. Sokat dolgozott, s a szülői házuk eladása uán készült el a ház annyira, hogy átköltözhessünk.

Éreztem a súlyát a terhet melyet ipel, a lelkifurdalást a házért, hogy 2 embernek meg kellett hania, hogy mi átköltözhessünk- szörnyű teherként nyomta a vállunkat. De sajnos nem engedhettük meg magunknak, sem mi, sem pedig a testvéréék, hogy a házat megtarsuk, s bárki kifizette volna a másikat. Az elszakadás a múlttól mégerősebben nehezedett rá, mikor utolsó fájó édes emléktől is el kellett válnia. Elment a régi, s jött az új! Az új otthon, az új család számára. A gyerkőc 6 éves korára, mire kezdődtek az iskolása évek, addígra költörtünk át még csupasz  belső ajtók nélküli, függyönytelen otthonunkba. 

De belaktuk, s boldogan vettük birtokba. A kezdeti nehézségek eltörpültek, az emlékek, homályosodtak, a terhek megszűntek, s ott voltunk egymásnak.