Folytattuk, amit abbahagytunk-gondoltam. De nem! Más lett egészen más mindketten kipróbáltuk milyen volt egymás nélkül s ettől sokkal jobban megbecsültük egymást! Megfért a tanulás és ő is az életemben. S minél inkább mellettem állt, annál inkább odafigyeltem a tanulmányaimra, mert energiával töltöttük egymást, szárnyaltunk, s végtelen boldog időszak köszöntött az életünkbe. Családom szerette Andrást épp úgy mint engem az ő családja. S így teltek az évek. Persze megértem a szexre is mint ahogy mindenre az életben, s együtt tapasztaltuk meg a nemiséget, a boldogságot, s sosem voltak tabuk az életünkben, mert mindíg megbeszéltük az érzéseinket. Egyszerre voltunk barátok, s szerelmesek. Picit eltávolodtunk a barátnőmmel is, hisz akkoriban ismerte meg ő is azt a fiút akinek később a felesége lett, s kevesebb időnk jutott egymásra.  De ennek ellenére szavak nélkül is elég volt egymásra néznünk, s tudtuk, hogy mi történt a másikkal. Szerettem az iskolát, s jó is voltam benne, mint sokmindenben, azonban, a szerelem erősebb volt s szakadtak el a szálak lassan melyek máshova kötöttek. Kicsit kiélveztük a boldogságot a szabadságot, a szerelmet, s jött aminek jönnie kellett.

Édesapám sokat betegeskedett, de nem gondoltam, hogy ez megtörténhet. Kereshetem a külső okokat, találnék is bőven, a munkája, az orvosok, s minden külső körülmény azonban az igazság, hogy nem vigyázott magára, de legfőképp nem érezte, hogy mennyire értékes! Miután leszázalékolták, fél embernek érezte magát, abból a korból jött, ahol a férj eltartja a családját. S a betegsége miatt "könyöradomány"- volt a nyugdíja, édesanyám lett a fő kereső, bátyám építkezett, én tanultam, ő küzdött, hasznossá tette magát. De feladta. S a kórházból, miután egy gyomorvérzéssel beszállították, többé, már nem jött vissza!

Elment!

Utolsó szavai: Tanulj leányom!

Andrással is beszélt, és áldását adta ránk!A világ legcsodálatosabb embere ment el akkor! üres lett a világ! Ültem a buszon s néztem a kúszó felhőket az égen s elképzeltem amit ott ül, a felhők tetején, és néz, figyel!

Hinni akartam, hogy nincs vége! Minden erőmmel kutattam, a reinkarnációt, olvastam az akkor berobbanó spirituális irodalmakat! S bíztam, bíztam, bíztam!

Az idő telt, a nyílt seb nyomán már csak a hegek maradtak. S a hit, hogy még egyszer találkozunk!

Elvégeztem az iskolát, érettségit, majd technikus vizsgát is tettem. Kósza ötletet, hogy tovább tanuljak, hamar hagytam hogy tova sodródjon, hisz kimerült voltam a tanulástól, nem tehettem több terhet édesanyámra, így is nagy áldozat volt a részéről, hogy ezt is megtehettem.De sosem mondta, s sosem nélkülöztem, sőt! Ő maga varrta nekem a ruháimat, csodás ruhakölteményeket varázsolt elő, a divatlapokból léptem ki s mindenki irígyelt a szép egyedi ruháimért! Különleges voltam s egyedi tőlük! Még tehetős barátnőim is eljöttek, s nekik is varrt édesanyám, kabátokat, s sokmindent! Ahelyett, hogy szégyenkeztem volna a "szegénységemért" büszkén emelt fővel járhattam. S most amint e szavakat leírom, jutott eszembe, hogy ketten voltunk, az osztályban, akinek az édesanyja varta a ruháit, s nem a drága márkás holmikat hordtuk, ÉN, és Andrea a legjobb barátnőm! 

Az András nem tudom, hogy bírta volna ki, ha tovább tanulok hisz az osztálykirándulásokra alig engedett el! Persze nem tartott vissza, de láttam a vívódását! S a végére már nagyon megértünk arra, hogy összekössük az életünket!

Még apám élt mikor megvettünk egy telket közösen az Andrással. Már az építkezést terveztük, ő az építőipar nagy ismerője, s nem akart várni, míg esküvő lesz, vagy bármi, nem akarta az időt elpocsékolni, így még tanuló koromban, elkezdtünk építkezni. A tételeket is úgy tanultam, hogy közben a háznál ásták az alapot. Nem is értem, hogy mitől volt bennünk ez az elszántság, s magabiztosság! Csak tettük a dolgunkat! Az volt az álmunk, hogy akkor házasodunk össze, ha elkészül a házunk, s oda megyünk nászútra!

De hát ember tervez, Isten végez......

Technikus vizsga után végre rászántam magamat, hogy életemben először elmenyjek nőgyógyászhoz. S akkorra már nyolcadik éve tartó súlyos görcseimnek, s ájulásaimnak okát felderítsem. S jött a diagnózis, Bal petefészekben ciszta van! Jöttek a gyógyszeres kísérletek. Még az eljegyzésünkre készültünk, már ott lebegett a lehetősége annak, hogy műteni kell. S miután az utolsó esélyem is elszállt, hogy elmúlik "magától", beletörődtem, hogy novemberre kitűzték a műtétemet, a petefészekből leszívatják a cisztát.

Sosem fogom elfelejteni a kórházi termet, az átélt félelmeket, s a mellettem rózsafűzért morzsoló nénit, aki félelmét nem tudta máshogy legyőzni, mint egész éjjel, hangosan imádkozott, fohászkodott. Kissebb műtéttel volt bent mint én, s mikor próbáltam vígasztalni, s kértem ne féljen, azt mondta:

Neked könnyű mert te fiatal vagy, de én aki sosem volt még beteg, nekem ez csapás.  Akkor még haragudtam rá, ma már nem.

Eljött a műtét, feküdtem az ágyban, s vártam mikor jönnek s visznek az ismeretlenbe. Bíztam, s féltem egyszerre.

Semmire sem emlékszem, csak mikor ébredtem ott volt az ágyamnál a párom, és édesanyám! Akkor tudtam meg, hogy míg aludtam, nem csak a cisztát vették ki de a petefészkemet is. Egy világ dőlt össze bennem! Nem vagyok nő többé!- gondoltam, s sajnos a további életszakaszomat ez végig is kísérte!